Dr. Tatár László Ügyvédi Iroda

Dr. Tatár László ügyvéd, európajogi szakjogász

Tatár László

Bizonyítékértékelési tilalmak a német bíróságok gyakorlatában

(in: Emlékkönyv Ferencz Zoltán egyetemi adjunktus halálának 20. évfordulójára, szerk: Korinek László, Kőhalmi László, Herke Csongor, PTE ÁJK, Pécs 2004. 257-273. oldal)

Bevezetés

Roxin 1991-ben tett megállapítása szerint a büntető anyagi joggal ellentétben a büntető eljárásjog területén a német jogtudomány nem alakított ki a gyakorlatban is megfelelően használható eljárási jogtant, vagy akár csak egy fogalmilag és célja szerint is kimunkált eljárási rendszert. A jog továbbfejlesztését szolgáló impulzusok a büntető eljárásjog területén a bíróságok ítélkezési tevékenységéből erednek, és ezeket az impulzusokat dolgozza fel a jogtudomány. Ez a megállapítás még ma is igaz, különösen a bizonyítási tilalmak tanát illetően. A jogtudományban hiányoznak a megoldási javaslatok, ötletek, biztos elméleti alapok a kérdés rendezésére. Éppen ezért alakult ki egy dogmatikai űr, amit az ítélkezési gyakorlat a jogirodalomra tekintet nélkül eseti döntések útján próbál kitölteni.1 A képet jól illusztrálja a szintén Roxintól származó a tézis: „A büntetőeljárási bizonyítási tilalmak területén minden eredmény csak átmeneti jellegű lehet.”2

A német jogtudományban a bizonyítási tilalmak problémáját legelőször Ernst Beling vetette fel székfoglaló beszédében 1902-ben. Beling szavai szerint az emberi lét a maga tökéletlenségében beágyazódik az igazság és a tévedés közé, és mivel ez így van, minden emberi gondolkodás végső soron harc a tévedés ellen, küzdelem az igazságért.3 Hogy ebben a harcban milyen eszközök használhatók fel a büntetőeljárás során, az igazság kiderítése érdekében, illetve megfordítva, milyen eszközök nem használhatók fel, ez egy napjainkban is aktuális kérdése a büntető eljárásjog tudományának. Értékelhető-e, felhasználható-e a büntetőeljárásban a szabálytalanul, vagy törvényi alap nélkül beszerzett bizonyíték? A kérdés eldöntése során két elv ütközik egymással: a formális igazságosság elve szerint nem engedhető meg a büntetőeljárás felhígulása, az államnak inkább el kell engednie a bűnelkövetőt, minthogy eljárási szabálysértéssel ítélje el; az anyagi igazságosság elve szerint azonban minden bűnelkövetőt meg kell büntetni, a formális jog nem lehet ennek akadálya.4

A büntetőeljárásbeli bizonyítási tilalmak a Rogall által kidolgozott5 és ma általánosan elfogadott nézet6 szerint az alábbiak szerint csoportosíthatók:

Bizonyítékszerzési tilalmak:

  • bizonyítás tárgyára vonatkozó tilalom (bizonyos tények tekintetében nem folytatható le bizonyítás)
  • meghatározott bizonyítási eszközökre vonatkozó tilalom (ezek bizonyítási eszközként nem használhatók fel)
  • meghatározott bizonyítási módszerek tilalma (a bizonyítás során bizonyos módszerek nem alkalmazhatók.
  • relatív bizonyítékszerzési tilalmak (a bizonyíték beszerzését csak meghatározott személyek rendelhetik el, vagy hajthatják végre).

Bizonyítékértékelési tilalmak:

  • önállótlan bizonyítékértékelési tilalmak (bizonyítékszerzési tilalmak megsértése miatt előálló bizonyítékértékelési tilalmak)
  • önálló bizonyítékértékelési tilalmak (nem bizonyítékszerzési tilalmak megsértésén alapuló, hanem az alkotmányból közvetlenül levezetett bizonyítékértékelési tilalmak).7

Ítélkezési gyakorlat az önálló bizonyítékértékelési tilalmak vonatkozásában

Az első napló-döntéssel8 (1964) ismerte el a Német Szövetségi Bíróság (Bundesgerichtshof – a továbbiakban Szövetségi Bíróság) önálló bizonyítékértékelési tilalom fennállását alkotmányjogi mérlegelés alapján. A döntést röviddel később a Német Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht – a továbbiakban Alkotmánybíróság) is megerősítette9. A hamis eskü10 miatt folytatott büntetőeljárásban a vádlott által írt napló kapcsán merült fel a bizonyítékértékelési tilalom. A naplót egy harmadik személy juttatta el a bűnüldöző szervekhez. A napló bizonyítékul szolgált a vádlott által eskü alatt tagadott, közte és tanára között fennálló intim kapcsolat fennállására. A Szövetségi Bíróság elutasította a napló bizonyítékként történő felhasználhatóságát. Indokolása szerint a felhasználhatóság kérdésében mérlegeléssel kell dönteni, amely mérlegelésnél fontos szempont az arányosság követelménye az érintett alapjog és az állam büntetőhatalmi igénye között. Az esetben is szereplő csekélyebb súlyú bűncselekmény esetén az alapjog abszolút előnyt élvez a bűnüldözéshez fűződő érdekhez képest. A bizonyítékértékelési tilalom nem vonatkozik mindenféle naplófeljegyzésre, csupán a szerzőjének személyiségét visszatükröző feljegyzésekre. A bizonyítékértékelési tilalom ugyanis ebben az esetben a német alkotmány 2. cikkén alapul, amely szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy személyiségét szabadon kibontakoztassa. Az első napló-döntés jelentősége nem csupán abban áll, hogy ez az önálló bizonyítékértékelési tilalmak létének elismerését jelentette, hanem a német felsőbíróságokat is ösztönözte, hogy az önállótlan bizonyítékértékelési tilalmak területén is egyre inkább visszanyúljanak a mérlegelési elmélethez.11 E szerint az adott ügyben a két konkuráló érdek (pl. alapjog és a bűnüldözéshez fűződő érdek) mérlegelésével kell eldöntenie a bíróságnak, hogy az adott bizonyíték vonatkozásában fennáll-e értékelési tilalom.

Az Alkotmánybíróság 1973-as döntése12 egy magánszemély által titokban készített naplófelvétel felhasználhatóságával foglalkozott. Az eset tényállása szerint a vádlott ingatlan adásvételi szerződést kötött egy házaspárral, amelyben a ténylegesnél alacsonyabb vételárat tüntettek fel annak érdekében, hogy kevesebb adót kelljen fizetni az ügylet után. A vételárat nem fizette ki a szerződés megkötésekor egy összegben a vádlott, később pedig tagadta, hogy az írásba foglaltnál magasabb vételárban egyeztek volna meg, és azt nem is volt hajlandó kifizetni. A házaspár a vádlott tudta nélkül titokban magnófelvételt készített egyik megbeszélésükről, amelyet később a rendőrség rendelkezésére bocsátottak a büntetőeljárás során. Az Osnabrücki Tartományi Bíróság határozata szerint ebben az esetben az állam bűnüldözéshez fűződő érdeke megalapozza a hangfelvétel bizonyítékként történő értékelését. Az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte a határozatot, és kifejtette az ún. három személyiségkör elméletét. (Dreistufentheorie, Sphärentheorie) Az elmélet szerint a német Alkotmány 2. cikkének értelmezése során az ember személyiségének 3 területe, szférája különböztetendő meg:

  • a személyiség szociális területe (pl. üzleti megbeszélés)
  • egyszerű privátszféra (pl. magánjellegű beszélgetés séta közben)
  • intimszféra (pl. intim hálószobai házasélet).

Az első szférába tartozó szociális életvitel nem élvezi a hivatkozott alkotmányi rendelkezés külön védelmét. Az egyszerű privátszféra esetében mérlegeléssel kell eldöntenie a bíróságnak, hogy a bűnüldözéshez fűződő érdek vagy a privátszféra védelme iránti igény erősebb-e. Az intimszféra pedig a privát életvitel érinthetetlen lényegét testesíti meg, amelybe a közhatalom semmilyen esetben sem hatolhat be. Itt nincsen helye mérlegelésnek sem.13 Az Alkotmánybíróság szerint a fenti hangfelvétel nem az intimszférához tartozik, hanem az egyszerű privátszféra területéhez. A szükséges mérlegelést azonban nem végezte el az ellentétes érdekek között a tartományi bíróság, ezért került sor a hatályon kívül helyezésre.

Érdekes problémát vetett fel a következő ügy, amelyben 1981-ben hozott határozatot az Alkotmánybíróság. Felmerült ugyanis, hogy az alapjogokat sérti, ha az adós által a felszámolási eljárásban kötelezően megteendő és különböző kényszerintézkedésekkel kikényszeríthető nyilatkozatot a büntetőeljárásban felhasználják. Az Alkotmánybíróság szerint az adós a felszámolási eljárásban köteles a hitelezőkhöz fűződő kötelezetti viszonya alapján akár az esetleges csődbűntettekről is nyilatkozni, ezek a felszámolási eljárásban közölt terhelő körülmények azonban nem értékelhetők, mivel az már a személyiségi jogokból levezetett önvádra kötelezés tilalmába ütközne. A felszámolási törvény módosításával ezt követően kifejezetten rendelkezett a jogalkotó a felszámolási eljárásban tett nyilatkozatok büntetőeljárásban történő felhasználhatóságának kizárásáról, a határozat azonban még ma is nagy jelentőséggel bír, hiszen kimondja, hogy a személyiségi jog általában megköveteli, hogy az önvádra kötelezés tilalmába ütközően beszerzett terhelő bizonyítékok ne legyenek felhasználhatók a büntetőeljárásban.14

A német alkotmány büntetőeljárásra gyakorolt erős hatását szemlélteti a szobai beszélgetés ügy (Raumgesprächs-Fall, 1983)15. Egy szabályosan folytatott telefonlehallgatás során a lehallgatott személy nem tette le jól egy beszélgetés befejeztével a telefonkagylót, így az mikrofonként közvetített minden zajt a szobából, amiket a lehallgató-készülék rögzített. Így került rögzítésre az a beszélgetés is, amely a későbbi gyanúsított és annak házastársa között zajlott, és amelyben addigi heroinügyleteik eredményét értékelték. A Szövetségi Bíróság az erről a beszélgetésről készített felvételt kizárta a bizonyítékok köréből azzal az indokkal, hogy annak értékelése a privát életvitel érinthetetlen területének sérelmét jelentené. Ezt a döntést az irodalom túlnyomórészt helyeselte, azonban elgondolkodtató Gössel16 kritikája, aki vitatja, hogy a heroinügyletekről folytatott házastársi beszélgetés a tartalma miatt a privát életvitel érinthetetlen területéhez tartozik. Meg kell említeni továbbá, hogy 1995-ben a Düsseldorfi Tartományi Bíróság felhasználhatónak minősítette a lehallgatott telefonbeszélgetés résztvevői által a telefonbeszélgetés közben a szobában tartózkodó harmadik személlyel folytatott beszélgetésről készült felvételt17.

1987-ben született meg a Szövetségi Bíróság második napló-döntése18. A Szövetségi Bíróság ugyan elismerte az Alkotmánybíróság által az egyszerű privátszféra és a privát életvitel érinthetetlen területe közötti különbségtételt, de nem vizsgálta, hogy a kérdéses feljegyzés a privát életvitel érinthetetlen területéhez tartozik-e, hanem egyszerűen, csak elvégezte a mérlegelést a vádlott személyiségi joga és az állam bűnüldözéshez fűződő érdeke között. Kihagyott a bíróság tehát egy lépcsőt, és az egyszerű privátszférához tartozóként döntött a feljegyzés felhasználhatóságáról. Az ügy tényállása szerint a vádlott egy általa ismeretlen, egy mezőn gyanútlanul napozó nőt megölt egy éles fejszével a tarkóra mért ütésekkel. A vádlott elítéléséhez az eljáró tartományi bíróság felhasználta a vádlott által az eljáró pszichológus-szakértő tanácsára készített naplószerű feljegyzéseit. Ezen feljegyzéseiben a vádlott írt arról a problémájáról, hogy nem tud kapcsolatot teremteni a nőkkel, és arról az őt kínzó feszültségről, amely ellen belül harcolt, és amely szerint súlyos bűncselekmény elkövetése előtt állt. A vádlott feljegyzéseinek tartalmát az eljáró pszichológus-szakértő tanúként történő kihallgatásával tette a tárgyalás anyagává a bíróság. Szembetűnő, hogy a szobai beszélgetés ügynél, „sokkal kevesebb” miatt minősítette a bíróság a privát életvitel érinthetetlen területéhez tartozónak az ott megismert beszélgetés tartalmát, mint ebben az ügyben, ahol a vádlott belső érzéseit, lelki problémáit, félelmeit jegyezte le. Az ügy mindenesetre jól mutatja, hogy a bírói gyakorlat nem tudott éles határvonalat kialakítani az egyszerű privátszféra és a privát életvitel érinthetetlen területe között.

A probléma komolyságát és a kérdés megoldatlanságát jól mutatja az ugyanezen ügyben a Szövetségi Bíróság határozata ellen benyújtott alkotmányossági panasz ügyében az Alkotmánybíróság által hozott döntés19 (1989). Az Alkotmánybíróság döntése alapjául a három személyiségkör elmélete szolgált. Négy alkotmánybíró szerint az ügyben vizsgált naplószerű feljegyzések a privát életvitel érinthetetlen területéhez tartoznak, ahol nincsen helye az eltérő érdekek mérlegelésének, a személyiségi jog abszolút védelmet élvez. A másik négy alkotmánybíró azonban úgy ítélte meg, hogy a vizsgált feljegyzések nem tartoznak a privát életvitel érinthetetlen területéhez. Az Alkotmánybíróságról szóló törvény (Bundesverfassungsgerichtsgesetz, rövidítve: BVerfGG) értelmében szavazategyenlőség esetén az alkotmány, illetve a szövetségi jog megsértése nem állapítható meg. Így az Alkotmánybíróság a Szövetségi Bíróság második napló-döntése ellen benyújtott alkotmányjogi panaszt elutasította.

Összefoglalásul elmondható, hogy a bírói gyakorlatot az a törekvés jellemzi, hogy egyensúlyt teremtsen az állam büntetőhatalmi igénye és a polgárok szabadságjogai között. Az eseti döntések részletes elemzése azonban azt mutatja, hogy ugyan vitathatatlanul az a bíróságok kiindulópontja, hogy az emberi méltóság nem szenvedhet sérelmet és még az állam büntetőhatalmi igénye sem ejthet törést annak abszolút voltán, azonban ezen alapelvnek, kiindulási pontnak az értelmezése korántsem egységes20.

Ítélkezési gyakorlat az önállótlan bizonyítékértékelési tilalmakkal kapcsolatban

Kihallgatással kapcsolatos értékelési tilalmak

1956-ban arról kellett döntenie a Szövetségi Bíróságnak21, hogy a foglalkozási titok megtartására vonatkozó kötelezettség megszegésével tett tanúvallomás értékelhető-e bizonyítékként. A bíróság szerint a foglalkozási titok megsértése nem érinti a tanúvallomás felhasználhatóságát, tehát nem keletkezik értékelési tilalom. A döntés indokolása szerint a vádlottnak ahhoz van joga, hogy az eljárást vele szemben szabályosan folytassák le. A vallomástétel megtagadására jogosult tanú kihallgatása pedig az eljárási szabályoknak megfelelően történt. Az indokolásban a Szövetségi Bíróság hivatkozott a Német Birodalmi Bíróság egy korábbi ítéletére22, amelyben az eljárási szabályokat sértő magatartás következtében zárta ki a bíróság a tanúvallomást a bizonyítékok köréből. Itt a bíróság a vallomás megtagadásának szabályellenes elutasítása következtében tett tanúvallomást azzal az indokkal zárta ki a bizonyítékok köréből, hogy annak értékelése sértené a vádlott jogát ahhoz, hogy ellene a büntetőeljárást az eljárási szabályoknak megfelelően folytassák le. Mind a Birodalmi Bíróság, mind a Szövetségi Bíróság abból indult ki, hogy az eljárási szabályok megsértése automatikusan értékelési tilalmat von maga után. Az ezeket követő bírói gyakorlat érthető módon szűkíteni kívánt a bizonyítékértékelési tilalmak keletkezésének, illetve fennállásának e széles körén23.

1958-ban kimondta a jogkörelméletet (Rechtskreistheorie) kialakító döntésében a Szövetségi Bíróság24, hogy a vádlott nem kezdeményezhet felülvizsgálatot amiatt, hogy a tanács elnöke a tanút a kihallgatásakor a törvény ellenére nem figyelmeztette vallomásmegtagadási jogára. Az eljárás résztvevőinek ugyanis nincsen általános joga arra, hogy minden eljárási szabályt sértő magatartást kifogásoljanak. Ez ellen szól már az eljárási szabályok, illetve az egyes eljárási szabályok megsértésének eltérő súlya is. Nem minden eljárási szabálysértés érinti a vádlott jogkörét. Minden eljárási szabálysértés esetén tehát azt kell vizsgálni, hogy a szabálysértés az az ellen kifogást tevő személy jogkörét érdemben érinti-e, vagy azzal kapcsolatban egyáltalán nincs is jelentősége. A kérdés tehát az, hogy a megsértett eljárási szabály kinek az érdekeit védi. A tanúvallomás megtagadásának joga pedig egyedül a tanú érdekeit védi, őt akarja az esetleges konfliktushelyzetektől megvédeni, amik abból keletkezhetnek, hogy vallomást tesz. Ez az eljárási szabálysértés tehát a vádlott jogkörét nem érinti. A jogkörelméletet a jogirodalom megsemmisítő kritikával fogadta, az a joggyakorlatban teljesen érvényesülni nem tudott a későbbiekben, de mindig vannak újabb és újabb kísérletek az újraélesztésére25.

Vegyes fogadtatásban részesítette a szakmai közvélemény a Szövetségi Bíróság 1968-as döntését26, amelyben a norma által védett érdek vizsgálata alapján döntötte el a bíróság, hogy fennáll-e bizonyítékértékelési tilalom. Az ügyben a gyanúsított nagymamáját hallgatta ki a rendőrség tanúként anélkül, hogy vallomásmegtagadási jogáról kioktatta volna. A tanúvallomás a gyanúsított szempontjából terhelő volt. A bírósági tárgyaláson az időközben elhalálozott nagymama tanúvallomásáról készült jegyzőkönyvet felolvasták a törvény rendelkezéseinek megfelelően. A bíróság indokolása szerint ezesetben nem kizárt bizonyíték a tanúvallomás, mivel a tanú időközben meghalt, és így a hozzátartozói viszony kapcsán nem kerülhet olyan konfliktushelyzetbe a tanú, amelytől a tanúzási mentesség lehetőségének biztosításával a törvény őt meg akarta óvni. A norma által védett érdek jelen esetben tehát az, hogy a tanú ne kerüljön olyan ellentmondásos helyzetbe, mely szerint egyrészt köteles a törvény alapján az igazat vallani, másrészt erkölcsi alapon kötelesnek érzi magát, hogy hozzátartozóját megóvja, de legalábbis ne terhelje semmilyen módon, így pl. a vallomásával sem.

A döntés kritikusai szerint továbbgondolva a problémát az indokolás szerint akkor egy, a rendőrség által vallomásmegtagadási jogra történő figyelmeztetés nélkül kihallgatott tanú vallomása felolvasható a másodfokú tárgyaláson, még akkor is, ha az elsőfokú tárgyaláson a vallomástételt megtagadja, és így a törvény szerint a vallomása az eljárásban már nem lenne felhasználható. Ez nyilvánvalóan nem megengedett a törvény szerint27. A norma által védett érdekre való hivatkozással kapcsolatban pedig az hozható fel, hogy az nem pontos, nem korrekt, mivel a norma nem csak a tanú érdekeit védi, hanem családjáét is, ugyanis itt egy családi békét, a család becsületét érintő kérdésről van szó. Ha pedig az egész családot védi a norma, abba beletartozik maga a terhelt is28.

A jogkörelmélettől való elfordulást jelentette a Szövetségi Bíróság 1985-ös döntése29. Az eset szerint egy betörés során az üzlet tulajdonosa rajtakapta az elkövetőket, és az egyiket meglőtte. A sebesültet a társa kórházba vitte. A kérdés az volt, hogy a megsebesült bűntársát kórházba szállító elkövető tekintetében is fennáll-e a kórházi személyzet foglalkozási titoktartási kötelezettségen alapuló vallomásmegtagadási joga, vagy csupán a ténylegesen ellátott sebesült elkövető tekintetében. A bíróság döntése szerint a vallomásmegtagadási jog nem csak a páciens, hanem az őt kórházba szállító bűntársa vonatkozásában is fennáll. Minden vádlottnak joga van ugyanis arra, hogy ellene a büntetőeljárást az eljárási szabályoknak megfelelően folytassák le. A vádlott tehát kifogást emelhet olyan eljárási szabálysértések miatt is, amelyek az ő jogkörét nem érintik.

A Miranda-figyelmeztetés elmaradásának következményeivel foglalkozott 1992-ben a Szövetségi Bíróság (Widerspruchslösungsfall)30. A Szövetségi Bíróság korábbi gyakorlata alapján a figyelmeztetés elmaradása, mely szerint a terhelt nem köteles vallomást tenni, nem eredményezte a vallomás bizonyítékként történő kizárását (BGHSt 22, 170., 173., BGHSt 31, 395., 398.). 1992-ben azonban meglepetésszerűen változtatott a gyakorlatán a Szövetségi Bíróság. A Szövetségi Bíróság szerint a büntetőeljárás elismert alapelvei közé tartozik, és az emberi méltóság tiszteletben tartása is megköveteli, hogy senki sem köteles a büntetőeljárásban önmagára terhelő vallomást tenni. A figyelmeztetés elmaradása tehát kizárttá teszi a terhelt vallomását. A bíróság azonban megfogalmazott három megszorítást is:

  • értékelhető a vallomás tartalma a szabad bizonyítás31 keretében, ha nem lehet megállapítani, hogy a figyelmeztetés elhangzott-e, vagy sem;
  • kivételesen nem kizárt a vallomás a terhelt védelemre szorultságának hiányában, tehát ha a terhelt a kihallgatás megkezdésekor a figyelmeztetés nélkül is tudta, hogy nem köteles vallomást tenni;
  • nem áll fenn a vallomás értékelésének tilalma akkor sem, ha védővel eljáró vádlott a vallomás felhasználásához hozzájárul, vagy a tárgyaláson a bizonyítási eljárás befejezéséig nem mond ellent a vallomás felhasználhatóságának (innen az elnevezés: Widerspruchslösung; widersprechen = ellentmondani, Lösung = megoldás).

Szintén a terhelt vallomásának felhasználhatóságával kapcsolatos a következő, mintegy fél évvel későbbi döntés32. A kihallgatást végző rendőr az emberölés miatt folytatott eljárásban a gyanúsítottat szabályosan kioktatta a vallomás megtagadásának és a védővel való konzultáció jogára. Amikor azonban a gyanúsított kijelentette, hogy először a védőjével kíván konzultálni, ezt megtagadták tőle azzal, hogy neki magának kell eldöntenie, hogy tesz-e vallomást vagy nem. A rendőr azt is közölte a gyanúsítottal, hogy a kihallgatását addig folytatják, amíg „minden nem tisztázódik”. A gyanúsított ezt követően vallomást tett, amelyet aztán elítélésekor felhasznált a bíróság. A jogorvoslati kérelem folytán eljáró Szövetségi Bíróság hatályon kívül helyezte az ítéletet a terhelti vallomás jogellenessége miatt. A terhelti vallomás bizonyítékként történő értékelésének kizártsága tehát abból ered, hogy a terhelt nem érvényesíthette a védővel való konzultációhoz fűződő jogát.

Erős kritika érte a Szövetségi Bíróság következő, 1994-es döntését33, amely visszatérést jelentett a jogkörelmélethez. A kérdés itt az volt, hogy a vallomásmegtagadási jogra történő figyelmeztetés elmaradásával kihallgatott terhelt vallomása értékelhető-e terhelttársa vonatkozásában. A Szövetségi Bíróság szerint igen, mert a hallgatás jogára történő figyelmeztetés csak a figyelmeztetéssel érintett, tehát éppen kihallgatott terhelt jogkörét érinti, terhelttársáét nem. A döntés ellentmondásban van a Szövetségi Bírósság fent ismertetett korábbi döntésével34, mely szerint a terheltnek joga van ahhoz, hogy ellene a büntetőeljárást az eljárási szabályoknak megfelelően folytassák le, és a szabálysértések ellen kifogást emelhet, amelynek következménye akár a bizonyíték kizártsága is lehet.

Miután a fenti döntéssel gyengítette a terhelt vallomásmegtagadási jogának értékét, a következő tárgyalandó döntéssel35 1996-ban tovább erősítette a Szövetségi Bíróság a védővel való konzultációhoz fűződő terhelti jogot36. Az emberölés miatt folytatott nyomozás során a gyanúsítottat kihallgatása alkalmával szabályszerűen kioktatták a vallomásmegtagadási és a védővel való konzultációhoz fűződő jogáról, de a kihallgatást végző rendőr nem nyújtott kellő segítséget a gyanúsítottnak ahhoz, hogy védőt vegyen igénybe. Az esti órákban folytatott kihallgatás idején a gyanúsított ugyanis egyetlen ügyvédet sem tudott elérni, a rendőr pedig elhallgatta a gyanúsított elől, hogy létezik egy ügyvédi ügyeleti szolgálat, és csupán egy telefonkönyvet bocsátott a gyanúsított rendelkezésére. Mindezt annak érdekében tette a kihallgatást végző rendőr, hogy a kihallgatás menetét a nyomozás szempontjából sikeresen alakítsa. A bíróság szerint itt egy olyan eljárási szabálysértéssel állunk szemben, amely alkalmas bizonyítékértékelési tilalom kiváltására, mert a gyanúsított a történések, különösen őrizetbevétele hatására zavarban volt, a szokatlan környezet pedig nyomasztotta és félelemmel töltötte el, így a kihallgatás elején szabályosan eszközölt figyelmeztetés a védővel való konzultációhoz fűződő jogára nem volt alkalmas annak biztosítására, hogy ezen jogáról történő lemondása önkéntes legyen. A konkrét perbeli esetben azonban mégsincs kizárva a bizonyítékok köréből a terhelt vallomása, mert a terhelt elmulasztott a vallomása felhasználásának a bírósági tárgyaláson a bizonyítási eljárás befejezéséig ellentmondani. A határozat indokolásának érdekessége és jelentősége, hogy az ellentmondás nem a bizonyítékértékelési tilalom létének, csupán annak érvényesíthetőségének feltétele.

Röviddel később, még ugyanebben az évben olyan döntést37 hozott a Szövetségi Bíróság, amely éppen az ellenkezőjét mondta, mint az imént említett döntés. Az ügyben egy többek között emberöléssel is gyanúsított személy a rendőrségi kihallgatása alkalmával háromszor is ügyvédet kért magának, és ügyvéd hiányában megtagadta a vallomástételt. A rövid megszakításokkal lefolytatott kihallgatás során, mivel a gyanúsított eredménytelenül próbált ügyvédet elérni, végül is szándéka szerint magára nézve kedvező, végeredményben azonban terhelő vallomást tett. A bíróság felhasználhatónak minősítette a terhelt vallomását azzal az indokolással, hogy a büntetőeljárási törvény nem tiltja a kihallgatás folytatását, a kihallgatást végző rendőrök pedig egyenesen kötelesek a gyanúsított nyilatkozatait rögzíteni.

A poligráf terhelt beleegyezésével történő alkalmazhatóságának, megengedhetőségének kérdésében foglalt állást 1998-ban a Szövetségi Bíróság38. A kérdés nem volt új keletű a német joggyakorlatban. A második világháború utáni időszakban komoly törekvés irányult a terhelt jogállásának a megerősítésére, jogállami eszközökkel történő védelmére, miután a terhelt jogai a nemzetiszocializmus időszakában nem érvényesülhettek. Ennek következtében mondta ki a Német Szövetségi Bíróság 1954-ben, hogy a hazugságvizsgáló készülék alkalmazása még a terhelt beleegyezése esetén is kizárt a büntetőeljárásban, mert sérti mind a német alkotmányt, mind a büntetőeljárási törvényt. Az 1970-es évek végén felmerült, hogy a terhelt beleegyezésével legalább mentő bizonyítékként felhasználható legyen a poligráfos vizsgálat eredménye, a Német Alkotmánybíróság azonban az erre irányuló alkotmányossági panaszt érdemi vizsgálat nélkül elutasította.

A vizsgált 1998-as szövetségi bírósági döntés a kérdés újra terítékre kerülése során született. Az 1990-es években ugyanis elszaporodtak a gyermekek elleni szexuális bűncselekmények. Vizsgált döntésünk is egy ilyen ügyben született, a Szövetségi Bíróság a terhelt beleegyezésével végzett poligráfos vizsgálat eredményét kizárta a bizonyítékok köréből. A döntés indokolása azonban már nem a jogállami megfontolásokra hivatkozott, mint korábban, hanem a poligráfos vizsgálat megbízhatatlansága volt a kizárás indoka. A rendelkezésre álló hazugságvizsgálati módszerek eszerint nem alkalmasak arra, hogy megbízható eredményt produkáljanak. A döntés jelentősége abban rejlik, hogy a korábbi kategorikus elutasítás után, mely szerint az emberi méltóságot sérti a poligráf alkalmazása, a Szövetségi Bíróság kimondta, hogy az emberi méltóságot nem sérti a hazugságvizsgálat, tehát az elviekben nem kizárt, de a hazugságvizsgálati módszerek jelenlegi, illetve akkori fejlettségi szintje mellett a büntetőeljárásban bizonyítékként nem használható fel a hazugságvizsgálat eredménye.39

Kényszer tartalmú nyomozási cselekményekkel kapcsolatos értékelési tilalmak

A kényszer tartalmú nyomozási cselekményeknél gyakran előfordul, hogy bizonyítékszerzési tilalom sérül a bizonyítékok beszerzésénél. Két hibaforrás között lehet különbséget tenni: egyrészt az elrendelés materiális feltételeinek hiánya (elrendelés törvényben meghatározott okának hiánya), másrészt az elrendelés formális feltételeinek hiánya (elrendelésre jogosító hatáskör hiánya). A bírói gyakorlat ezen a területen is zavaros képet mutat.40

1971-ben egy ittas vezetés miatt indult büntetőeljárásban az ügyészség által elrendelt vérvételt a német eljárási törvény megsértésével (ugyanis csak orvos veheti le a vért) egy orvosasszisztens végezte el (orvosasszisztens-ügy)41. Az eljáró hatóság tagjainak erről azonban nem volt tudomása, ők úgy hitték, hogy a vérvételt végző személy orvos. A Szövetségi Bíróság döntése szerint ilyen esetben felhasználható a büntetőeljárásban a vérvizsgálat eredménye bizonyítékként. A bíróság mérlegelte, hogy a norma által védett személyi sérthetetlenség, vagy pedig az állam bűnüldözéshez fűződő érdeke fontosabb-e. Ennek során figyelembe vette a bíróság, hogy a vérvétel szabálytalansága a vérvizsgálat eredményét nem befolyásolta, illetve a vért a hatóságok szabályos vérvétel útján is megszerezhették volna, így semmi nem motiválta őket a kényszercselekmény szabálytalan végrehajtására. Összességében az elkövetett hiba eltörpül a bűncselekmény felderítéséhez fűződő érdek mellett, mivel évente több ezren vesztik életüket a közutakon ittas vezetés miatt bekövetkezett közlekedési balesetekben.

1973-ban egy szabálytalanul lefoglalt levél bizonyítékként történő felhasználhatóságának kérdésével foglalkozott a Szövetségi Bíróság42. A rendőrség a kitartottság miatt folyó büntetőeljárás során a gyanúsított által menyasszonyának küldött levelet foglalt le egy házkutatás során a menyasszony szobájában. A német eljárási törvény szerint a terhelt és a tanúvallomás megtagadására jogosult személyek – ilyen a menyasszony mint hozzátartozó is – közötti írásbeli közléseket nem szabad lefoglalni. Ez a levél tehát bizonyítékértékelési tilalom alá esett. Később a menyasszony által a bírósági tárgyaláson tett tanúvallomás alapján azonban felmerült a bűnpártolás gyanúja a menyasszonnyal szemben. A Szövetségi Bíróság szerint ez elég indokot szolgáltatott arra, hogy a bizonyítékok köréből eredetileg kizárt levelet a bíróság a büntetőeljárásban bizonyítékként felhasználja.

A következő, témánk szempontjából érdekes eseti döntés 1982-ben született43. A büntetőeljárásban a védő birtokában lévő – egyébként lefoglalási tilalom alá eső - iratokat azon az alapon foglalták le a védőtől, hogy gyanú merült fel, mely szerint a védő a büntetőeljárás meghiúsítására törekedett, illetve bűnpártolást követett el. Így a lefoglalás a törvény szerint szabályosan történt. A védővel szembeni gyanút azonban a nyomozás megcáfolta. A terhelt pedig az ellene tovább folytatott büntetőeljárásban arra hivatkozott, hogy a védőtől lefoglalt iratok lefoglalása ugyan törvényes volt (mivel a gyanú fennállt a védővel szemben), de mivel a lefoglalás oka később megszűnt (a gyanút megcáfolta a nyomozás), ezért a lefoglalt iratokat a terhelt ellen folytatott büntetőeljárásban bizonyítékként nem szabad felhasználni. A Szövetségi Bíróság azonban azon az állásponton volt, hogy mivel a lefoglalás időpontjában a lefoglalás törvényi feltételei fennálltak, így ebből automatikus következik a lefoglalt iratok felhasználhatósága a lefoglalás elrendelési okának megszűnése után is.

A bírói gyakorlat kiszámíthatatlanságát támasztja alá az 1983-ban született döntés (lehallgatási csapda-ügy – Hörfalle)44. Egy rendőrségi informátor (V-Mann) által a terhelttel kezdeményezett telefonbeszélgetést a rendőrség a szükséges bírói engedély nélkül rögzítette titokban. A Szövetségi Bíróság egyértelműen kimondta, hogy a hangfelvétel a büntetőeljárásban a bírói engedély hiánya miatt nem használható fel, még akkor sem, ha a bíróság a rögzítésre egyébként engedélyt adott volna, mivel a feltételei fennálltak. Az egyértelmű törvényi szabályozás miatt nem alkalmazható a jogszerű bizonyítékszerzés hipotézise45 sem. Egyébként pedig a döntés ellentmond az orvosasszisztens-ügyben hozott döntésnek, hiszen az eljárási törvény vérvételre vonatkozó szabályai ugyanolyan egyértelműek, mint a telefonlehallgatásra vonatkozó szabályok. Ott azonban mégis megengedte a jogszerű bizonyítékszerzés hipotézisének alkalmazását, és a bizonyíték felhasználását a bíróság, míg eme utóbbi esetben a törvényi szabályozás egyértelműsége miatt kizárta a bizonyítékok köréből a hangfelvételt. Jäger szerint a hangfelvétel kizárásának oka az ítéletben megfogalmazott hatásköri szabálysértéstől eltérően a terhelt kihallgatására vonatkozó szabályok megsértése (figyelmeztetés elmaradása) kell, hogy legyen.46

Néhány évvel később, 1989-ben újból felmerült a hatáskörsértés problémája egy házkutatás és a házkutatás során lefoglalt tárgyi bizonyítási eszközök kapcsán a Weimar-ügyben47. Az emberölés miatt folytatott nyomozás során a gyanúsított lakásában bírói engedély alapján házkutatást tartottak, amely során főleg iratokat foglaltak le. A házkutatás befejezését a jegyzőkönyvben rögzítették, és lepecsételték a lakást. Másnap újabb házkutatást tartottak a lakásban, amely során a később megvádolt személy ruháit foglalták le. A ruhákon talált anyagmaradványok közvetett bizonyítékként szolgáltak a vádlott ellen. A kérdés úgy merült fel, hogy a második házkutatás jogszerű volt-e? „Elhasználta-e” a nyomozó hatóság a házkutatási engedélyt azzal, hogy előző nap a jegyzőkönyv szerint is befejezte a házkutatást, vagy pedig az eredeti bírói engedély feljogosította-e a nyomozó hatóságot a második házkutatásra is? Külön engedélyt ugyanis nem kért a nyomozó hatóság a második házkutatásra. A Szövetségi Bíróság felhasználhatónak nyilvánította a második házkutatás alkalmával lefoglalt tárgyi bizonyítási eszközöket. Az indoka ennek az volt, hogy a bíróság szerint a házkutatási engedély hatálya a második házkutatásra is kiterjedt. Jäger szerint a döntés indokolása igencsak elgondolkodtató, hiszen általánosan elfogadott nézet, hogy a házkutatási engedély egy alkalommal történő házkutatásra jogosít, amelyet egy huzamban kell végrehajtani. Így a házkutatás befejezettnek minősül, ha a nyomozó hatóság tagjai az átkutatott objektumtól eltávoznak. A házkutatás puszta megszakítását ezért a jegyzőkönyvben kifejezetten fel kell tüntetni. Mindezek indoka az, hogy a házkutatás kívülről is felismerhető befejezése egy védendő bizalmi helyzetet teremt, amely alapján az érintett feltételezheti, hogy a további állami intézkedésektől egyelőre mentesül.48

A bíróság kifejtette indokolásában továbbá, hogy még akkor sem állna fenn a második házkutatás alkalmával lefoglalt tárgyi bizonyítási eszközökkel kapcsolatban értékelési tilalom, ha ehhez a házkutatáshoz külön házkutatási engedélyre lett volna szükség. Az eljárási hiba a vizsgált esetben ugyanis pusztán abból állt, hogy ezt a házkutatást nem egy külön engedély alapján folytatta le a nyomozó hatóság. Ez a hiba ugyanakkor nem vált ki bizonyítékértékelési tilalmat, mert a bírói házkutatási engedély kibocsátásának nem volt törvényi akadálya, így a második házkutatás alkalmával ténylegesen lefoglalt tárgyi bizonyítási eszközök jogszerűen is megszerezhetőek lettek volna a büntetőeljárás számára (jogszerű bizonyítékszerzés hipotézise). Látható az ellentét a telefonlehallgatással kapcsolatos 1983-as döntéshez képest.

A következő döntés (1998)49 jól szemlélteti, hogy a Szövetségi Bíróság a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos bizonyítékszerzési tilalmak megsértése esetén a norma által védett érdekből indul ki a bizonyítékértékelési tilalom fennállásának vizsgálatánál, még akkor is, ha látszólag a versengő érdekek mérlegelésével dönti el a kérdést50. A norma által védett érdek elmélete alapján akkor áll fenn értékelési tilalom, ha a bizonyíték értékelése elmélyítené, tovább fokozná a jogsértést51. Az ügy későbbi terheltje a sértettnek az élet kioltására irányuló szándékkal egy késsel súlyos, de nem halálos sérüléseket okozott. Az eszméletét vesztő sértettet halottnak hitte és kb. 80 méteren keresztül a közeli erdőbe vonszolta. Amikor a sértett eszméletéhez tért, a terhelt több késszúrással megölte őt, hogy a kb. 15 perccel korábbi tettéért ne vonják felelősségre. Röviddel az elkövetés után őrizetbe vették a későbbi terheltet. A terhelt a cellájában feljegyzéseket készített a cselekményről, érveket jegyzett le a büntethetőségének hiánya mellett, továbbá lejegyezte azt is, hogy neki nem volt indítéka. Feljegyzéseit a cellájában a hatóság megtalálta és lefoglalta. A terhelt arra hivatkozott hogy ezek a feljegyzések védelme érdekében készültek, ezért lefoglalási tilalom alatt állnak. A vád emberölés (Totschlag – StGB 212. §) kísérlete és azzal halmazatban aljas indokból elkövetett emberölés (Mord - StGB 211. §) volt.

A Szövetségi Bíróság első lépésként kifejtette, hogy noha a német eljárási törvény rendelkezései alapján attól függően áll fenn a lefoglalás tilalma a terhelt védelem érdekében készített feljegyzéseire, ha azokat védőjének szánta. Azonban az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Római Egyezmény 6. cikkének 3. pontja értelmében sérül a terhelt védekezéshez való joga, ha a védekezéshez készített iratokat lefoglalja a hatóság. A bíróság tehát megállapította, hogy az iratok lefoglalása jogellenes volt. Második lépésként azt kellett vizsgálnia a Szövetségi Bíróságnak, hogy a jogellenesen beszerzett bizonyítékokat jogellenességük miatt ki kell-e zárni a bizonyítékok közül, vagy nem. Ennek eldöntéséhez a bíróság mérlegelte, hogy a tisztességes eljáráshoz fűződő érdek, vagy az igazság kiderítéséhez fűződő érdek erősebb-e adott esetben. A bíróság a tisztességes eljárás követelményét ítélte fontosabbnak, és kizárta a bizonyítékok közül a lefoglalt feljegyzéseket.

Tekintettel arra, hogy emberölés miatt folyt a büntetőeljárás, az igazság kiderítéséhez igen nagy érdek fűződött, így Jäger szerint a Szövetségi Bíróság valójában abból indult ki, hogy bizonyos norma által védett érdekek sérelme esetén a sérelem puszta ténye indokolja a bizonyítékértékelési tilalom fennállását. A mérlegeléssel hozott döntés tehát csak egy látszatmegoldás, amely mögött ténylegesen a norma által védett érdek elméletének érvényesülése húzódik meg. Az, hogy a Szövetségi Bíróság mégis ragaszkodik a mérlegelési elmélethez, csupán azzal magyarázható, hogy a jövőre nézve fenntartsa magának a mérlegelés jogát. Jäger szerint például elképzelhető, hogy amennyiben az adott perbeli esettől eltérően a terhelt elítéléséhez még az enyhébb megítélésű emberölés (Totschlag) tekintetében sem lett volna elegendő egyéb bizonyíték, úgy egy tényleges mérlegeléssel a bűnüldözéshez fűződő érdeket nyilvánította volna erősebbnek a Szövetségi Bíróság, és a feljegyzések bizonyítékként történő felhasználhatóságát ismerte volna el.52

A törvényben nem szabályozott titkos nyomozási módszerekkel kapcsolatos értékelési tilalmak

A törvényben nem szabályozott titkos nyomozási módszerek alkalmazása túlnyomórészt az elmúlt évtizedre jellemző. Titkos nyomozási módszerek alatt olyan felderítési praktikákat kell érteni, amelyeknél a terhelt bűnösségének bizonyításához szükséges bizonyítékok összegyűjtése a bűnüldöző szervek titkos, illetve leplezett működése során történik. Elsősorban a fedett nyomozók bevetésének törvény által nem szabályozott eseteit kell ezek alatt érteni, illetve a különböző csapdák tartoznak még ide, amelyek különösen a viták középpontjába kerültek manapság.53

Első e körben említendő eset a korábban ismertetett lehallgatási csapda-ügy54(1983.). A Szövetségi Bíróság itt ugyanis azon túlmenően, hogy a bírói engedély nélkül a telefonbeszélgetésről készített hangfelvétel a bírói engedély hiánya miatt önmagában kizárt a bizonyítékok közül, kimondta azt is, hogy ezzel a módszerrel a rendőrség megkerülte a formális kihallgatást, és valójában itt egy, a rendőrség által megtévesztés útján provokált terhelti nyilatkozatról van szó. A terhelt tehát adott esetben az ellene folytatott/folytatandó büntetőeljárásban felhasználandó, önmagára nézve terhelő nyilatkozatot tesz anélkül, hogy az eljárási törvény által előírt figyelmeztetést (nem köteles vallomást tenni és védővel konzultálhat - StPO 136. §) közölte volna vele a hatóság. A döntés tehát azáltal erősíti a terhelt jogállását, hogy a kihallgatás kezdetére előírt figyelmeztetést nem csak a formális kihallgatások esetén követeli meg, ennek folytán komoly jelentősége lesz az említett figyelmeztetésnek, illetve elmaradásának a titkos bűnüldöző tevékenység valamennyi formájánál.

1985-ben egy újabb lehallgatással kapcsolatos ügy került a Szövetségi Bíróság elé55. A folyamatban lévő büntetőeljárásban a terhelt telefonját a rendőrség bírói engedély alapján szabályosan lehallgatta. Az egyik rendőr közölte a gyanúsított férjével, hogy házastársát rövidesen le fogják tartóztatni. Ahogy azt a rendőrség várta, a lehallgatás tényéről mit sem sejtő férj felhívta a gyanúsítottat, és értesítette őt a közelgő letartóztatásáról. A beszélgetés során a gyanúsított olyan nyilatkozatot is tett, amely bűnösségét támasztotta alá. A lehallgatás során rögzített felvétel felhasználhatóságát a terhelt kifogásolta arra hivatkozással, hogy az StPO 136a. §-ba ütközően megtévesztéssel (Täuschung) befolyásolták őt a szabad döntéshez és akaratnyilvánításhoz való jogában. A Szövetségi Bíróság azonban ezt az érvelést nem fogadta el. Indokolása szerint az eljárási törvény által szabályozott kényszerintézkedés alkalmazásáról való tájékoztatás nem minősül jogellenes fenyegetésnek, vagy törvény által meg nem engedett megtévesztésnek. Még akkor sem, ha ettől a rendőrség azt várja, hogy a lehallgatott telefonvonalon kapcsolatba lép a férj az eljárásban gyanúsítottként szereplő feleségével. A rendőrség azonban semmilyen további lépést nem tett a telefonbeszélgetés kezdeményezése, illetve létrehozása érdekében, nem szólította fel, illetve nem győzte meg a férjet, hogy hívja fel a feleségét. A rendőrség magatartása tehát nem minősül az StPO 136a. § szerinti törvény által tiltott megtévesztésnek.

A Schleyer-ügyben561986-ban szintén érdekes probléma merült fel. A terhelt hangjáról titokban hangazonosítás céljából készített felvétel felhasználhatóságáról kellett döntenie a Szövetségi Bíróságnak. A zsarolás miatt folytatott büntetőeljárás során rendelkezésre állt a sértett elrablójának hangjáról készült felvétel. A gyanúsított a hatóságok kérését megtagadta, és nem volt hajlandó összehasonlító minta készítésénél együttműködni. Ezt követően az eljáró bíróság határozata alapján a terhelt hangjáról egy, a bv-intézet parancsnokával folytatott beszélgetés során készítettek titokban felvételt. A hangminta és az elkövető hangjáról rendelkezésre álló hangfelvétel összehasonlításáról készült szakértői vélemény felhasználásával a bíróság bűnösnek mondta ki a terheltet a vád tárgyává tett cselekmény elkövetésében.

A jogorvoslat folytán a Szövetségi Bíróság elé került ügyben kimondta a Szövetségi Bíróság, hogy a terhelt hangjáról titokban készített hangfelvétel törvényi felhatalmazás nélküli megsértését jelenti a terhelt alkotmányban biztosított saját beszédének védelméhez fűződő jogának. A törvényben szabályozott távközlési berendezés lehallgatásán kívül a legsúlyosabb bűncselekmények miatti eljárásokban is tilos a terhelt nem nyilvános beszédeinek, beszélgetéseinek titkos rögzítése és hozzájárulása nélkül bizonyítékként történő felhasználása. A terhelt köteles a szemlének és a szakértői vizsgálatnak magát alávetni, de aktív együttműködésre ezekben az esetekben sem kötelezhető. A titokban készített hangfelvételt és az az alapján készült szakvéleményt tehát a bíróság nem veheti figyelembe az ügydöntő határozat meghozatalakor. Végeredményben tehát a hangfelvétel felhasználhatósága azon múlik, hogy a felvétel egy kihallgatás során a terhelt tudtával történik-e, vagy pedig egy nem hivatalos beszélgetést rögzítenek titokban a hatóságok.

A Schleyer-ügyben hozott döntés ma már nem irányadó, mivel a büntetőeljárási törvény (StPO) ezt követően bevezetett 100c. §-a kifejezetten megengedi a 100a. §-ban felsorolt bűncselekményekre57 vonatkozó gyanú esetén a nem nyilvános beszéd technikai eszközzel titokban történő rögzítését, amennyiben a tényállás felderítése vagy a tettes tartózkodási helyének megállapítása más módon nem lehetséges, vagy jelentős nehézségbe ütközne.

Egy újabb titkos nyomozási módszerrel kapcsolatban kellet 1987-ben állást foglalnia a Szövetségi Bíróságnak58. A rendőrség ebben az ügyben egy besúgót helyezett el a letartóztatott terhelt cellájába azért, hogy információkat szerezzen a terhelttől. A besúgó azért vállalta a feladatot, mert ettől előnyöket remélt magának az ellene folytatott büntetőeljárásban. Miután a bizalmába férkőzött a besúgó, a terhelt mesélt is neki részleteket az általa elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatban. A besúgónak a terhelt ellen folyamatban lévő büntetőeljárásban tanúként történő kihallgatásával kapcsolatban a Szövetségi Bíróság kifejtette, hogy ennek vonatkozásában bizonyítékértékelési tilalom áll fenn, mert a terhelt akaratelhatározását tiltott kényszer útján befolyásolták. A letartóztatás ugyanis az eljárás eredményes lefolytatását, a terhelt jelenlétének biztosítását szolgálja, azzal nem szabad visszaélni és a terhelt vallomástételi szándékát befolyásolni, vallomásmegtagadási jogát kijátszani. A perbeli esetben ugyanis ez történt. Nem ismerte el ugyanakkor a Szövetségi Bíróság ennek a bizonyítékértékelési tilalomnak a továbbhatását. A besúgó vallomása alapján a rendőrség által felderített újabb tanú vallomását felhasználhatónak minősítette a Szövetségi Bíróság a terhelt elleni büntetőeljárásban.

1993-ban egy újabb lehallgatási csapdával (Hörfalle) kapcsolatos ügy került a Szövetségi Bíróság elé59. Itt egy rablótámadás sértettjét az eljáró rendőr megkérte, hogy hívja fel a gyanúsítottat a rendőrség telefonkészülékéről és beszéljen vele a támadásról. A sértett ezt elvállalta, és abba is beleegyezett, hogy a rendőr a beszélgetést egy második telefonkészüléken végighallgassa. A telefonbeszélgetésről a rendőr feljegyzést készített. A terheltet a sértettel folytatott rá nézve terhelő tartalmú telefonbeszélgetésről a rendőr által tett tanúvallomás alapján elítélték. A terhelt jogorvoslati kérelmében a tanúvallomás bizonyítékok köréből történő kirekesztését indítványozta, mivel a rendőrség által alkalmazott lehallgatási csapda álláspontja szerint jogellenes. A Szövetségi Bíróság nem fogadta el a terhelt érvelését, és kifejtette, hogy mindenkinek számolnia kell azzal, hogy az általa folytatott telefonbeszélgetést a telefonvonal túlsó végén valaki más is hallgathatja a beszélgetőtárson kívül, hiszen erre nagyon sok telefonkészülék lehetőséget nyújt. Egyébként pedig a hatóságok, illetve a sértett a telefonbeszélgetés során nem tévesztették meg a terheltet atekintetben, hogy egy rendőr is végighallgatja a beszélgetést, csupán elhallgatták ezt a körülményt és kihasználták a terhelt tévedését etekintetben. Így a telefonbeszélgetést végighallgató rendőr tanúvallomása nem ütközik az StPO 136a. §-ba, amely tiltja a terhelt akaratelhatározását befolyásoló megtévesztést. A Szövetségi Bíróság azonban nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy itt tulajdonképpen megkerülte a formális kihallgatást az eljáró nyomozó hatóság, és ennek következtében egy olyan hatóság által „kiprovokált” terhelti nyilatkozatról van szó, amely előtt a terheltet nem figyelmeztették vallomásmegtagadási jogára. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban ezért a Szövetségi Bíróságnak, a később tárgyalandó 1996-os döntésében60 ismét határoznia kellett61.

1994-ben egy újabb hangcsapdával (Stimmenfalle) kapcsolatos ügy került a Szövetségi Bíróság elé62. A nyomozás során az erőszakos közösülés sértettje a rendőrségen egy nyitott ajtón keresztül hallgatta, ahogy a szomszéd szobában egy rendőr a terhelttel beszélgetett. Miután egy ideig hallgatta a beszélgetést, a sértett kijelentette, hogy támadója hangját teljes bizonyossággal felismerte. A terheltet a sértett ezen vallomása alapján elítélték. A Szövetségi Bíróság az elé került ügyben kifejtette, hogy itt tulajdonképpen egy felismerésre bemutatásról van szó, csupán nem az arca vagy alkata alapján kellett a terheltet felismerni, hanem hangja alapján. Ezért a felismerésre bemutatás szabályai szerint több személy hangját kellett volna bemutatni a sértettnek, hogy azok közül válasszon. Ennek hiányában nem feltétlenül megbízható a sértett vallomása, azonban az sem mondható, hogy az egyáltalán nem rendelkezne bizonyító erővel. Ezt a bíróságnak kell mérlegelnie. Az önmagában azonban nem teszi jogellenessé a felismerésre bemutatást, hogy a terheltet nem tájékoztatták a hangjának vizsgálatáról és nem kérték ehhez beleegyezését. A Schleyer-ügyben felmerült hangcsapdával a vizsgált esetbeli össze nem hasonlítható, hiszen a Schleyer-ügyben egy magánjellegű, nem hivatalos beszélgetés rögzítése történt meg titokban, míg ebben az esetben egy hivatalos beszélgetés titokban történő meghallgatásáról volt szó. Kifejtette továbbá a Szövetségi Bíróság, hogy az StPO 136a. § szerinti hatóság általi megtévesztés esete sem áll fenn. Ez ugyanis akkor lenne megállapítható, ha a terhelt kifejezetten megtagadta volna hangjának összehasonlító vizsgálatát, és ezt követően került volna sor a beszédének titkos meghallgatására. A döntés végeredményét az irodalom túlnyomórészt elfogadta, azonban az indokolás komoly hiányosságait többen is kritikával illették. Ilyen kritika például, hogy a Szövetségi Bíróság szembehelyezkedett az Alkotmánybíróság korábbi döntésével, mely szerint a német alkotmány 1. és 2. cikke a személyiség megnyilvánulásának tekinti a beszédet, és mint ilyet alkotmányos védelemben részesíti.

A Sedlmayer-ügyben63 (1994) a fedett személyek (V-Mann) nyomozó hatóság általi alkalmazhatóságának határai kerültek terítékre. A Walter Sedlmayer bajor színész megölése miatt folytatott nyomozás során a rendőrség egy fedett személyt – aki nem a nyomozó hatóság tagja volt - bízott meg azzal, hogy épüljön be a terhelt környezetébe. Ennek a fedett személynek aztán sikerült egy utalást kiszednie a terhelt jegyesétől, mely szerint az elkövetés eszközéül használt fegyver a terhelté. A jegyes később a bíróságon a tanúvallomást megtagadta, a terhelt elítélésére többek között a fedett személy vallomása alapján került sor. A Szövetségi Bíróság szerint ebben az esetben nem áll fenn bizonyítékértékelési tilalom, mivel a tanúvallomás megtagadásának joga a kihallgatás körüli szituáció kapcsán felmerülő konfliktushelyzetek elkerülésére nyújt lehetőséget a hozzátartozó tanúnak, ezektől védi őt. A fedett személy által tett vallomás még akkor sem jelenti a jegyes tanúvallomás-megtagadási jogának a sérelmét, ha a jegyestől annak tudta nélkül megszerzett információkra vonatkozik. A fedett személyek alkalmazása ugyanis elfogadott és megengedett módszere a bűnüldözésnek a jogállamban. Végül visszatért a jogkörelmélethez is a Szövetségi Bíróság, amikor kimondta, hogy a bizonyítékértékelési tilalom nem áll fenn azért sem, mert a norma jelen esetben a tanú érdekeit védi és nem a terheltét. Látható, hogy ez az indokolás ellentétben van a Szövetségi Bíróság korábbi határozatainak indokolásával, amelyekben már meghaladta a jogkörelméletet a Szövetségi Bíróság. Ennek a következménye az lett, hogy öt évvel később a Német Alkotmánybíróság elé került az ügy.

Az Alkotmánybíróság nem fogadta el a Sedlmayer-ügyben benyújtott alkotmányossági panaszt tárgyalásra alkalmasnak64, mivel álláspontja szerint a panaszos nem fejtette ki konkrétan, hogy min kellene alapulnia a bizonyítékértékelési tilalomnak. Ugyanakkor a Német Alkotmánybíróság úgy érezte, hogy a nyomozó hatóság eljárását jogilag értékelnie kell. Kifejtette, hogy a fedett személyek alkalmazása esetén a vallomást később megtagadó tanútól szerzett információk csak akkor értékelhetők a büntetőeljárásban, ha az információszerzés passzív és nem aktív volt, tehát a fedett személy nem kikérdezte a később tanúvallomást megtagadó személyt, csupán meghallgatta, amit az mond. Az Alkotmánybíróság ezzel a határozatával, amely nem kötelező érvényű, mivel az alkotmányossági panasz érdemi tárgyalására nem került sor, heves vitát váltott ki. Így például megfogalmazódott a kritika, hogy tulajdonképpen bármilyen információszerzés aktivitást feltételez, pl. abban a tekintetben, hogy kapcsolatot kell teremteni az információforrással, figyelni kell rá stb.65 A vita végére a jogalkotó tett pontot azzal, hogy az StPO 163. §-nak 2000-ben történt módosításával lehetővé tette a nyomozó hatóság számára mindenfajta nyomozási cselekmény elvégzését. Ez magában foglalja a fedett személyazonosságú magánszemélyek alkalmazását is.

Összefoglalás

Az ismertetett esetek mutatják, hogy az önállótlan bizonyítékértékelési tilalmak kapcsán a Szövetségi Bíróság a mérlegelési elmélet és a norma által védett érdekek elmélete között következetesség nélkül ingadozik, hol az egyiket alkalmazza, hol a másikat. Összességében megállapítható, hogy van egy tendenciája a bírói gyakorlatnak. Így például a kihallgatással kapcsolatban elkövetett hibáknál, vagy a kihallgatási szabályok megkerülését eredményező kényszerintézkedések útján beszerzett bizonyítékok kapcsán felmerülő jogellenesség esetén a bíróság látszólag két versengő érdek közötti mérlegeléssel hoz döntést, azonban ténylegesen a megsértett norma által védett érdek vizsgálatát végzi el ezekben az esetekben is. Az egyéb kényszerintézkedések kapcsán felmerülő bizonyítékszerzéssel kapcsolatos eljárási szabálysértések esetén, illetve ha a titkos nyomozati módszerek kényszerjelleggel bírnak (pl. telefonlehallgatáshoz hasonló lehallgatási csapda), akkor a terhelt jogai és az állam bűnüldözéshez fűződő érdeke közötti mérlegeléssel dönti el a bíróság, hogy fennáll-e bizonyítékértékelési tilalom.66

Zárszó

Komoly problémát vet fel egy büntetőeljárás során, hogy a bizonyítást érintő jogszabályi rendelkezések eljáró hatóságok általi megsértése ez érintett bizonyíték kizártságát eredményezi-e vagy nem. A büntetőeljárásról szóló Magyarországon 2003. július 1. óta hatályos 1998. évi XIX. törvény a korábbi eljárási törvényhez képest számos új bizonyítással, illetve bizonyítási tilalommal kapcsolatos részletszabályt tartalmaz. Ezek egy része, mint pl. a titkos adatszerzés részleteiben is nagy hasonlóságot mutat a német szabályozáshoz. Az új szabályok alkalmazásánál felmerülő esetleges problémák feloldásához nagy segítséget nyújthat az ugyanezen vagy hasonló szabályok kapcsán kialakult más állam bíróságainak – jelen esetben a német bíróságoknak – a gyakorlata. Ez nem azt jelenti, hogy a német megoldásokat szolgai módon át kellene venni a magyar bíróságoknak, a német döntések, illetve az azok kapcsán kialakult jogirodalmi álláspontok ismerete azonban mindenképpen elősegíti az esetleges jogalkalmazási kérdések helyes és a jogállami követelményeknek megfelelő eldöntését.



Végjegyzetek:

1 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 2. o.

2 Claus Roxin: Strafverfahrensrecht, München 1995, 24. § 13. széljegyzet

3 Ernst Beling: Die Beweisverbote als Grenzen der Wahrheitserforschung im Strafprozess [A bizonyítási tilalmak, mint az igazság kiderítésének korlátai], Breslau 1903., 1. o.

4 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 1. o.

5 Klaus Rogall: Gegenwärtiger Stand und Entwicklungstendenzen der Lehre von den strafprozessualen Beweisverboten, in: Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft, 91 (1979), 3. o.

6 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 3. o.

7 Claus Roxin: Strafverfahrensrecht, Verlag C. H. Beck , München 1998, 24. § 14. és 23. széljegyzet

8 Entscheidungen des BGH in Strafsachen (a továbbiakban: BGHSt) 19, 325. o.

9 Entscheidungen des Bundesverfassungsgerichts (a továbbiakban: BVerfGE) 18, 146. o.

10 A német Büntető Törvénykönyv (StGB) 154. § szerint 1 évnél nem rövidebb tartamú szabadságvesztéssel büntetendő, aki bíróság, vagy eskü elfogadására jogosult más hatóság előtt hamis esküt tesz.

11 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 4. o.

12 BVerfGE 34, 238. o.

13 Werner Beulke: Strafprozeßrecht, C. F. Müller Verlag, Heidelber 2002., 247. o.

14 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 8. o.

15 BGHSt 31, 296. o.

16 Karl-Heinz Gössel: Verfassungsrechtliche Verwertungsverbote im Strafverfahren – Bemerkungen zu den Urteilen des BGH vom 16.3.1983 – 2 StR 775/82, BGHSt 31, 296 (Raumgesprächs-Fall) und 17.3.1983 – 4 StR 640/82, BGHSt 31, 304 (Telefongesprächsveranlassungs-Fall, in: Juristenzeitung 1984, 361. o.

17 OLG Düsseldorf, Neue Juristische Wochenschrift 1995., 975. o.

18 BGHSt 34, 397. o.

19 BVerfGE 80, 367. o.

20 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 13. o.

21 BGHSt 9, 60. o.

22 Entscheidungen des Reichsgerichts in Strafsachen, a továbbiakban RGSt 57, 65.o.

23 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 14. o.

24 BGHSt 11, 213. o.

25 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 15. o.

26 BGHSt 22, 35. o.

27 Karl Peters: Anmerkung zum Urteil des BGH vom 5. 1. 1968 – 4 StR 425/67, BGHSt 22, 35 ff. (Verwertungsverbot nach dem Tode des unbelehrten Zeugen). In: Juristische Rundschau 1968, 429. o.

28 Werner Beulke: Strafproze ßrecht ; C : F : Müller Verlag, Heidelberg 2002, 243. o.

29 BGHSt 33, 148., 153. o.

30 BGHSt 38, 214. o.

31 A német büntető eljárásjog különbséget tesz szabad bizonyítás és szigorú bizonyítás között. A tényállás megállapítására, illetve a büntetőjogi főkérdések (terhelt bűnössége, büntetés mértéke) eldöntésénél jelentőséggel bíró körülmények megállapítására csak a szigorú bizonyítás szabályai szerint kerülhet sor. A felhasználható bizonyítási eszközöket a törvény taxatíve felsorolja: terhelt, tanú, szakértő, szemle, okirat. A bizonyítási eszközök csak a büntetőeljárási törvény bizonyításra vonatkozó szabályai szerint használhatók fel. A szabad bizonyítás keretében vizsgálható minden egyéb körülmény (1. eljárási kérdések eldöntéséhez szükséges tények vizsgálata, pl. hogy a magánindítványra jogosult mikor szerzett tudomást a bűncselekmény elkövetéséről; 2. ügydöntő határozaton kívüli határozatok meghozatalához szükséges tények bizonyítása; pl. elfogatóparancs kibocsátását elrendelő határozat). A szabad bizonyítás bármilyen módon, kötöttségek nélkül lefolytatható (pl. akták megkérése, telefonon történő felvilágosításkérés stb.) ( Claus Roxin: Strafverfahrensrecht, Verlag C. H. Beck , München 1998, 24. § 2-5. széljegyzetek)

32 BGHSt 38, 372. o.

33 Strafverteidiger 1995, 231. o.

34 BGHSt 33, 148., 153. o.

35 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 25. o.

36 BGHSt 42, 15. o.

37 BGHSt 42, 170. o.

38 BGHSt 44, 308. o.

39 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 29-30. o.

40 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 32. o.

41 BGHSt 24, 125. o.

42 BGHSt 25, 168.,171. o.

43 Neue Zeitschrift für Strafrecht 1983., 85. o.

44 BGHSt 31, 304. o.

45 A bírói gyakorlat által kialakított hipotézis (Hypothese rechtmäßiger Beweiserlangung, hypothetic clean path doctrine) arra vonatkozik, hogy az adott, jogellenesen beszerzett bizonyítékot az eljáró hatóságok jogszerűen is beszerezhették és be is szerezték volna, ha nem kerül sor a jogellenes beszerzésre. Ezért a jogellenesen beszerzett bizonyíték jogellenessége ellenére a hipotézis alapján általában felhasználható a büntetőeljárásban. Pl. a fenti esetben a hatóságok megkérhették volna az engedélyt a telefon lehallgatására a bíróságtól, amely azt vélhetően engedélyezte is volna, mivel az engedélyezés oka fennállt. A vizsgált esetben azonban úgy döntött a bíróság, hogy a jogszerű bizonyítékszerzés hipotézise nem alkalmas arra, hogy a jogellenes bizonyíték felhasználhatóságát megalapozza. (Svenja Schröder: Beweisverwertungsverbote und die Hypothese rechtmäßiger Beweiserlangung im Strafprozeß, Duncker & Humblot, Berlin 1992., 74-76. o.)

46 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 37. o.

47 Neue Zeitschrift für Strafrecht 1989., 375. o.

48 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 37-38. o.

49 Neue Zeitschrift für Strafrecht 1998., 309. o.

50 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 39. o.

51 Svenja Schröder: Beweisverwertungsverbote und die Hypothese rechtmäßiger Beweiserlangung im Strafprozeß, Duncker & Humblot, Berlin 1992., 41. o.

52 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 41. o.

53 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 41. o.

54 BGHSt 31, 304. o.

55 BGHSt 33, 217. o.

56 BGHSt 34, 39. o.

57 A 100a. § azokat a (súlyosabb) bűncselekményeket sorolja fel, amelyek tekintetében a távközlés lehallgatását és rögzítését a törvény lehetővé teszi. Ezeket a bűncselekményeket ún. katalógus-bűncselekményeknek hívják. Egy bizonyítékértékelési tilalom fennállásának mérlegeléssel történő eldöntése esetén általában a katalógus-bűncselekmények azok, amelyeknél az állam bűnüldözéshez fűződő érdeke magas. Ezeket a bűncselekményeket ugyanis a törvényhozó maga is a legsúlyosabbként értékelte, amikor csak ezek tekintetében tette lehetővé a távközlési berendezések lehallgatását.

58 BGHSt 34, 362. o.

59 BGHSt 39, 335. o.

60 BGHSt 42, 139. o.

61 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 49. o.

62 BGHSt 40, 66. o.

63 BGHSt 40, 211. o.

64 Neue Zeitschrift für Strafrecht 2000., 489. o.

65 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 66. o.

66 Christian Jäger: Beweisverwertung und Beweisverwertungsverbote im Strafprozess, Verlag C. H. Beck, München 2003., 67. o.